Méhes Károly novellája
Volt egy jó lán, a Jolán, ki is nem a nagy szerelemből, de a nagy Esztergomból indulva és Nagyvázsonyon és a kis Kapolcson átkelve utazott az Úr 1235. esztendejében, menendő messzi országba, Katalán földre. Kata lán, ha lett volna, tán örömöbbül ment volna, de mivel Jolán volt, hát András király atyja által küldve jó lánként ment, igen nehéz szívvel e rettentő nehéz úton. Hiába, hogy ez a Via Magna, az akkor is már történelmi, római hadiút, Jolán tudta, hogy ez az út számára nem annyira nagy, mint inkább végtelenül hosszú és egyben végzetes, a vissza nem térés ösvénye.
Még a dicső magyar földet tapodta lábuk, midőn a fáradságos nap végeztével egy klastrom falai között nyertek szállást az almádi barátok vendégszeretetének hála. Szemben vélük pedig a Bondoró hegyecske tölgyesei és makkosai várták.
Jolán azt még az alkony első óráiban jól kivette, hogy körös-körül erecskék csermelyeznek, míg lejjebb, az Egregy patak hátán malmok garmadája dolgozik serényen, használván a jóságos vizecskét.
A komor klastromfalak szorításából az elárvult királyleán-Jolán a baráti vacsorát követően még egy rövid sétára indult, szellőztetné ki fejéből és lelkéből a napi zötykölődés szilánkjait és a rémisztő eljövendő felhőgomolyait.
Ahogy sáfrányszín cipellős lába a lassan harmatossá váló fűben lépkedett, és ő engedte, hogy a patakcsobogás őt is átmossa, mintha csak a szívéből folyt volna tova, az egyik malom mellett álló legényre lett figyelmes.
De az is ám őrá!
Ohó, kiálthatnánk fel, egy paraszt és egy (leendő) királyné! Ez aztán a népmesei fordulat!
Vagy netán egy rafinált sakkjátéki allegória? Hiszen a paraszt az, aki ha végigballag a sakktáblán, még a halott királynőt feltámaszthatja! Pontosan, mint a környéken bugyogó, szent vizűnek tartott források – hisz’ nem véletlen volt így elnevezve: Szentkút –, melyek már oly sokaknak hoztak enyhet (de azért bárki kérdezze meg kezelőorvosát, gyógyszerészét).
Egymásba fonódott Jolán és a molnárlegény tekintete, és hirtelen, mintha semmire sem lennének tekintettel, mohó vágyat éreztek egy parti iránt…
De lehet-e parti kettejük között, a Via Magnánál is rettenetesebb társadalmi távolság közepette? Ám létezik-e távolság, ha ott állnak egymástól néhány méternyire?
Beh nehéz mindezeket a kusza gondolatokat kisakkozni!
Tán nyolcszáz év sem elég hozzá, kifundálni, mi légyen a következő lépés.
Ki lépjen egyáltalán?
Bagoly suhant el felettük.
A távolból csenevész harangszó szállt feléjük, és mintha valaki kiáltott volna a királykisasszony után.
Jolán nem rosszalkodhatott.
Nézte az izmost molnárlegényt, aki leeresztette addig összefont karját. Majd, mint aki pontosan tudja, hogy ennyi volt a látomásnak beillő szerelmi pillanat, jobb kezét emelve integetni kezdett.
A kis királylán ezt pontosan megértette, és ő is emelte vörös bársonyba bújtatott kezét.
Intett, lassan, mint aki valamiféle kósza gondolatot akar elhessinteni, vagy épp a legény felé terelni.
Hát, gondolta még, de ki nem mondhatta, mert tényleg jó lán volt.
Azután már hamar besötétült.
Hamar eltelt néhány évszázad.
Most lészen itt nékik szobrunk, Kő faragja fából, valamint nyolcszáz év távlatából.
Jolán leán és a molnárlegény integető keze, ha össze sosem is ért, most hidat formál az időmeredélyen. Akár csak régen, csobog a víz, szalad az élet, szerelemhangja van a lapátkeréknek. Locsog, csak locsog érthetetlen szókat, bár mindenki tudhatja, szerelmes ajkak minő szókat szólnak.
Pécs, 2023. 04. 13.
